[ Pobierz całość w formacie PDF ]
- A legjobbaktól tanultam.
- Rendben, ezek szerint nekem nem jut feloldozás. És a gyerek? Pt meg tudod menteni?
Jasmine minden idegszálával tudta, hogy azt kellene mondani: Ölesse meg. Lisbeth
Pearson túlságosan is veszélyes és zabolázhatatlan. Ehelyett azonban belenézett Bromley
végtelenül fáradt szemeibe és azt mondta:
- Talán.
***
Az oly ismerQsen kihalt folyosókon igyekezett a szobája felé. Nem számított, éppen hány
gyerek jár az iskolába, a folyosók valahogy mindig végtelenül üresek, elhagyatottak voltak.
Mintha soha senkivel nem találkozhatna össze itt az ember. Csak a kamerák piros
kontrollfénye pislogott le rá, jelezve, hogy figyelik.
És akkor az egyik kanyarban egy nQ jött vele szemben, hosszú, szQke haja a térdéig ért;
magasságának hála azonban nem nyomta össze ez a királynQi hajzat, inkább légiesen
karcsúnak tqnt. Arcából ismerQsen világítottak sápadtkék szemei, Jasmine pedig megtorpant a
déjàvu nyomasztó képzete alatt, ahol az idQ szédítQ örvényben csavarodik vissza önmagába.
- Vanessa? kérdezte, pedig nem kérdésnek szánta, hiszen Vanessa volt az, semmi kétség.
- Jasmine, édesem mosolygott rá a nQ, és magához szorította.
Jasmine ellenállt a kísértésnek, hogy elhúzódjon legjobb barátnQjétQl, az iskola történetének
legerQsebb telepatájától, kényszerítette magát, hogy belelazuljon a viszontlátás ölelésébe.
- Látogatóban vagy? kérdezte végül, mikor elengedték egymást.
Vanessa félrefordult, agya szorosan bezárult, légmentesen, mint egy ajtó.
- Nem, itt tanítok lépett egyet hátrébb, de a hangja vidáman csengett.
- Itt tanítasz. És mióta?
- Középsuli óta.
90
- De hát te is mentél fQiskolára, ahogy én. Együtt mentünk ki a reptérre idézte fel a
régmúltat kapkodva Jasmine, a pánik már a gyomorszáját harapdálta.
Vanessa toporgott kicsit, aztán mosolyogva emelte rá a tekintetét.
- Otthagytam a fQsulit. Hívtak, szükségük volt rám a telepata képzésben.
- És milyen? érdeklQdött Jasmine kifejezéstelen, inkább kellemes arccal. Közben majd
megszakadt, hogy Q is pont olyan szorosra zárja az elméjét, mint Vanessa, persze egy empata
soha nem veheti fel a versenyt egy telepatával. Szeretsz tanítani?
- Jaj, igen, nagyon! Így igazán teszek valamit a világért, és te? kérdezett vissza, és meg
sem várva Jasmine válaszát, nevetgélve folytatta. Hallom, sokra vitted! Az én barátném a
híres doktorasszony!
És megint magához húzta. A legjobb barátja, ha! Tíz éve nem is találkoztak, még csak
telefonon sem keresték egymást. Jasmine csak most vette észre, hogy sírva fakadt, hogy csak
szorítja magához ezt a magas idegent, aki valaha a legjobb barátja volt, és sír.
- Na, hát mi a baj? nézett Vanessa.
Jasmine elhúzódott, és csak ráta a fejét. Mit is mondhatott volna, helyesebben: mi olyat,
amivel nem gyalogol bele Vanessa lelkébe?!
Mert azt akarta volna megtudni, hogy mi vette rá az árulásra, mi hozta vissza ide. Mert
együtt fogadták meg egyszer régen, megesküdtek, hogy soha ide vissza nem jönnek, be sem
teszik ide még egyszer a lábukat. Az menekülés lenne, azt jelentené, hogy feladták, és
elbujdostak a világ elöl. De ez a hely még a sírnál is rosszabb, ide soha nem lett volna szabad
egyiküknek sem visszatérnie, mert ha egyszer elgyengültek, soha még egyszer nem
szakadhatnak ki innen. Azt akarta volna tudni, miért vallott kudarcot Vanessa, a barátnQje, de
persze nem mondta ki, csak az agyában huhogtak szárazon a szavak, és a falak jöttek egyre
közelebb, már meg tudta volna érinteni a plafont, minden ránehezedett, az egész iskola
megindult felé, és nyomta ki belQle a lelkét.
- Jasmine, mi a baj?
- Csak egy& - nagyokat lélegzett , pánikroham.
- Még mindig elQjön?
- Most elQször próbált egyenletesen lélegezni , tizenkét éve elQször.
- Nyisd meg az agyad, Jasmine, engedj be. Én segíthetek, tudod. Emlékszel tornyosult fölé
megint Vanessa, és Jasmine hátrálni kezdett, neki a falnak.
- Ne!
- Hadd segítsek.
Kezdett normalizálódni a légzése, a pulzusa sem száguldozott már eszetlenül. A folyosó
még mindig kohóként égette a tüdejét, de ez volt a legkevesebb. Ez már a végét jelezte, a
roham mindjárt távozik, mindjárt jobban lesz.
- Mindjárt jobban vagyok.
- Tudod, hogy segíthetek, bármi is a gond. A telepaták nagyon jók ebben.
- Nem tetszenének a gondolataim, hidd el nézett Jasmine bele egyenesen a szemébe.
Vanessa erre szabályosan megdermedt, kezei lehanyatlottak, arcáról lassan elpárolgott a jó
szándékú mosoly. Kivételesen nem kellett ahhoz empatának lenni, hogy belelásson Jasmine
gondolataiba. Akadnak ilyen átható pillanatok az életben, amikor a másik tekintetében olyan
kristálytisztán láthatod magad teljes valódban, hogy az már fáj. Az igazság pengéje mélyen
megmetszi egódat, lehántja minden méltóságodat és reményedet. Azt kapod olyankor, ami
van, és pont.
Vanessa sarkon fordult, és egyre szaporább léptekkel távolodott, a végén már rohant, léptei
csak úgy csattogtak a keskeny folyosókon.
- Mire a szobámba érek, ajánlom, kapcsolja ki a kamerát, Bromley nézett fel a
legközelebbi vörösen hunyorgó szemecskébe Jasmine, és teleszívta a tüdejét különben
kitépem a falból. Miért nem szólt, hogy Vanessa itt van? Mit titkol még elQlem?
91
Válasz nem jött a halkan sustorgó kütyübQl, persze Jasmine nem is számított semmi
ilyesmire. Ha netalántán Bromley válaszolt is volna, akkor se hitte volna egyetlen szavát sem.
***
A szobája pont olyan volt, mint az összes többi: négyzetes alaprajzú, halványkék falakkal. A
jobb oldali falon ágy fehér lepedQvel és barna takaróval. Gyerekkorában folyton színes
lepedQk után ácsingózott, otthonából leginkább a tarka, bohócos meg állatos lepedQkre
emlékezett. Meg arra, hogy egyetlen szobában sem festették kékre a falakat.
A bal oldali falhoz íróasztalt toltak, mögötte nagy tükör, a túlsó falnál pedig a szekrény állt.
Mint mindig. És mint minden szoba az iskolában, méretétQl függetlenül, ez is ugyanolyan
üresnek és csupasznak tqnt.
Az egyik sarokban ott kucorgott a kamera, de ez nem hunyorgott vörösen, nem sustorgott,
és nem is követte a mozgását. Bromley tehát kikapcsolta, ami feltehetQen azt jelenti, hogy
magára maradt végre.
A pucér íróasztalhoz ment, rátenyerelt, és a tükörképéhez hajolt, úgy, hogy az orra szinte
összeért önmagával.
- Ez itt nem a világ, létezik az odakinn. Ki fogsz jutni kezdte újra önkéntelenül is a régi
litániát , meg fogod csinálni. Kiszabadulsz innét, a való világba. Képes vagy rá, ez itt nem
tart örökké.
Hány éjszakán keresztül hajtogatta ugyanezt a tükörképének, mennyit sulykolta magába
ezeket a szavakat?! És igaza volt, ez itt nem a világ, létezik külvilág, és Q kiszabadult, van
saját élete. És most visszajött, de csakis annyi idQre, hogy megmentsen egy kislányt. Egy
másik kislányt. Csak vajon az a kislány megérdemli az igyekezetet?
- Minden egyes nap szörnyetegeket mentek mondta ki a választ hangosan Jasmine. A
rettegés ismét tanyát vert a gyomrában, masszívan és kiqzhetetlenül betelepedett. A hely
annyi régi reflexet hívott elQ benne, a sok régi rémség mind visszahullott rá. És akkor még ott
volt az a gyönyörq, rettenetes kislány is. Miért van az, hogy a gonosz általában olyan szép? A
mérgezett alma jelenség: kívül csinos, belül férges és mérges. A legtöbb sorozat- és
tömeggyilkos szabályos szépség.
Lisbeth Pearson már rég ágyban volt, bQ órája leszállt már az est. FeltehetQen már az
álomhálózaton cserkészik be épp valakit, de életében most elQször rá is vadászni fognak.
Vajon sejti? Kizárt. Lisbeth a sorozatgyilkosok egy másik általánosan jellemzQ
tulajdonságával is bírt: az arroganciával. A nagyvadban soha fel sem merül, hogy esetleg Q is
prédává válhat.
De Jasmine-re sem vadásztak még soha ezelQtt. Sajátos éjszaka készült.
Jasmine elsQ álmai a sajátjai voltak, jöttek a szokásos gyerekkori rémálmok, az iskola,
[ Pobierz całość w formacie PDF ]